Éva, és Gyuri, amikor megismerkedtek, elválaszthatatlanok voltak. Mindketten vágytak egymás érintésére, egyszerűen csak jól esett közel lenni a másikhoz. Aztán az történt, hogy bekúszott Éva fejébe egy gondolat, hogy jó lenne, ha ez örökké tartana. Hogy akkor össze kellene házasodni. És ahhoz, hogy majd jó férj legyen, Gyurinak kevesebbet vagy többet kellene ezt vagy azt csinálnia. Attól a pillanattól kezdve, hogy tervei lettek Gyurival, elfelejtette élvezni a vele töltött időt.
Sajnos a kapcsolatok itt mennek félre. Elvárások keletkeznek bennünk, a jövőnket szeretnénk bebiztosítani, és megfeledkezünk a másik személyről. Kapcsolatuk elején Éva és Gyuri együtt álmodoztak utazásokról, közös életről. Beleképzelt mindent a férfiba, és hamarosan már nem is őt látta, hanem a vágyait. Gyuri nem sejtette, hogy kemény jövőtervek ezek a boldog beszélgetések, nem mondhat bármit anélkül, hogy később ne kérnék számon rajta. De egy ideig türelmesen várt, hátha talán előbukkan újra az a nő, akibe annak idején beleszeretett. Az az önfeledt, mosolygós Éva, akivel alig várták, hogy együtt lehessenek, akivel tökéletes volt a szerelmes együttlét.
Egy idő után viszont Gyurinak már egyre kevesebb kedve támadt Évával töltenie az időt. Inkább tovább marad bent a munkahelyén, minthogy minden este megrendezett perpatvarra érjen haza. Az, hogy kimaradozott, teljesen felborította a kapcsolatukat. Éva egyre inkább meg nem értettnek érezte magát, sokat sírt, és a szemét Gyurit vádolta. Elmagányosodtak a párkapcsolatukban, amelyik így zátonyra futott.
Nem ritka példát vázoltam itt föl, majdnem általános jelenség, hogy a párok megszűnnek emlékezni azokra az időkre amikor egyszerűen csak élvezték, hogy szeretve vannak, és fürödhettek a nekik szentelt figyelemben. Annak a tudatában, hogy van valaki, aki számára különlegesek és megismételhetetlenek. Amikor még nem támadtak elvárásaik a másikkal szemben, és megengedték neki, hogy bármelyik pillanatban ámulatba ejtse őket.
