Amikor elhagyom a lakást, mostanság észreveszem, hogy már nem figyelek annyira oda, hogy melyik ujjaimmal érintem meg a bejárati ajtót, és nem feltétlenül nyúlok már a kézfertőtlenítő után miután kiléptem. Ráadásul a napokban beugrottam vásárolni hazafelé menet az egyik helyi élelmiszerboltba, és pár perccel később veszem észre, ahogy a többiek furcsán néznek rám, hogy elfelejtettem feltenni a maszkomat. Néha megfeledkezem arról, hogy mi történik a világban. Talán belefásultam volna a járványba?
Sokan vagyunk úgy vele, hogy már elég volt az elszigetelődésből, abból, hogy nem utazhatunk szabadon, hogy tartani kell a távolságot, hogy folyamatosan fejben kell tartani a veszélyeket. Ez egy természetes reakció egy hosszan tartó egészségügyi világválságra, amit az Egészségügyi Világszervezet pandemic fatigue-nak nevezett el. Ilyenkor az emberek már nem figyelnek annyira oda a szabályokra, jelentéktelenítik a járvány veszélyességét, esetleg járványtagadókká válnak. És igen, tényleg nagyon fárasztó állandóan felkészültnek lenni, attól tartva, hogy honnan érhet bennünket a támadás. Aki szorongással, vagy pánikkal küzd, ismeri ezt az érzést.
Márciusban, amikor Európában is valósággá vált a járványveszély, és ahogy egyre inkább láttuk a hírekben, hogy az országok egymás után zárnak le, sokan éltek meg erős szorongást. Ahogy néztük, hogy az esetszámok mindenhol emelkednek, és amikor ez a szürreális helyzet valósággá vált, alkalmazkodni kellett az új realitáshoz. Figyelni kezdtünk testi tüneteinkre, arra, hogy mit hogyan érintünk meg, mennyire közelítünk meg idegeneket. A maszk és a kézfertőtlenítő mindennapos használati cikkek lettek. Olyannyira, ha valakinek pár hónappal korábban megmutatjuk milyen lesz az új valóság, biztosan jó viccnek gondolta volna. Gyorsan megváltozott addigi megszokott életünk, hónapokig alig hagytuk el a lakásainkat, az iskolák, óvodák bezártak, sokunknak otthonról kellett dolgoznia, esteleg az állását is elveszítette, és barátokkal, családdal is csak online tudtuk tartani a kapcsolatot.
Nyáron örvendtünk a szabályok lazulása miatt, és hogy végre újra tudunk ismerősökkel találkozni, kijárni a városba, étterembe, esetleg még nyaralni is. Őszre változást jósoltak, és ez be is következett. Ahogy megérkezik a második hullám, azon tűnődünk, hogy visszatér-e az a szintű szükségállapot, amely tavasszal jellemezte Európát. Míg még mindig nélkülözhetetlen a maszk és a fertőtlenítő, a biztonságos távolság, és mindig változó szabályokhoz kell alkalmazkodnunk, és sokszor úgy érezzük, belefáradtunk a félelembe. A WHO felmérése alapján az európai országok egy részében 60%-nál is többen fásultak bele a járványba. Sokan érzik magukat levertnek, apatetikusnak, motiválatlannak, nem csak a szabályok betartására, hanem mint egy általános lelkiállapot.
A koronavírus-járvány nem csak a fizikai épségünket veszélyezteti, a mentális egészségünket szinten alaposan megviselte. A járvány nem múlik el, és ezzel a tartós állapottal járó megküzdési nehézség már megmutatkozik abban, hogy a mentális szolgáltatásokat például tavasszal 20%-al többen vették igénybe, mint tavaly. A folyamatos készenléti állapot, az elszigetelődés, a munka elveszítése miatti stressz sokaknál okozta a lelki egyensúly jelentős megborulását, és ez mind a szorongásos, mind a depressziós állapotok kialakulását segítik elő.
A WHO kiadott egy jelentést, hogy megpróbálja csökkenteni a motiválatlanságot és felszólítani arra, hogy még tartsunk ki addig, amíg nem lesz megbízható vakcina vagy gyógymód. A megoldást főképp központilag várják a kormányoktól, amelyben olyan intézkedéseket hozhatnának, amelyek elősegítik a népesség jobb alkalmazkodását azáltal, hogy folyamatosan mérik a közvéleményt, elismerik a nehézségeiket. A központi vezetés döntéseibe ideális esetben belevonják a közösségeket, és engedik az embereknek, hogy továbbra is éljék az életüket és társas igényeik is kielégülhessenek biztonságos kereteken belül, minimális kockázattal. Az újabb korlátozásokkal ez egyre nehezebbnek tűnik, de valahol mindannyian tudjuk, ki kell tartani, mást nem tehetünk.
