Most pedig képzeljük el, hogy ez az álom az életünk, képzeljük el, hogy ebben az álomban élünk. Képzeljük el, hogy mindaz, amit annak hiszünk, nem biztos, hogy a teljes valóság. Ha gondjaid vannak a kapcsolataiddal, a munkáddal, ha nem találod az életcéljaidat, lehet, hogy csak az álmodban tévelyegsz.
Van-e felébredés? Mikor álmodtuk mindezt?
Mikor gyermekek voltunk, a világról és saját magunkról a szüleink által tanultunk. Ők voltak azok a hatalmas istenek, akiktől az életünk függött. Ha mérgesek voltak ránk, elhittük, hogy velünk van a baj. Azt nem tudtuk, hogy aput a főnöke hordta le a munkahelyén, anyu pedig összeveszett a barátnőjével. Csak azt láttuk, hogy mérgesek, tehát valamit biztos rosszul csináltunk. Erre aztán mindenki úgy reagált, ahogy tudott: óriási feszültséget hordoz magában, másokat hibáztat, vagy önmagát látja semminek.
Elhittük, hogy szüleink tudják, milyenek vagyunk.
De hát mi lettünk-e olyan mindent tudóak, amilyennek hittük, hogy leszünk, ha mi is felnövünk? Hát nem igazán. Hogyan hihetnénk el akkor, hogy ők tudták, hogy milyenek vagyunk? Azt tudták, hogy mit szeretnének, milyenek legyünk, vagy mit nem szeretnének. Mi pedig talán ahhoz idomultunk, vagy az ellen idomultunk. Ők is aludtak, és így aztán mi is el lettünk altatva. Akár így is leélhetjük az életünket.
A felébredés amúgy sem kellemes.
Álomban próbáljuk tartani magunkat ezerféle módon. Mert a felébredés fájdalommal jár. Fájdalommal és szégyennel. Leszámolni, elbúcsúzni a régi világtól azt jelenti, hogy el kell ismernünk, hogy egész eddigi életünk sötétségben telt. Rá kell látnunk eddigi hibáinkra. Eleinte így érezzük. Majd, ahogy nyílik fel a szemünk, egyre inkább megkönnyebbülünk. Katarzisnak nevezik ezt, amikor az ember érzelmileg megtisztul a ráébredések hatására.
És ekkor lehetőségünk lesz arra, hogy változtassunk nem működő kapcsolatainkon, változtassunk azokon a mindig visszatérő körökön, amelyek csapdájában eddig éltünk És végre felébredhetünk egy hosszú álom után. Kiléphetünk a világosságba, és elkezdhetünk élni a magunk módján, elkezdhetünk járni a saját utunkon. Anélkül, hogy cipelnünk kellene tovább a mázsás követ, amelyet ősrégen raktak ránk.
